Harmadik újságcikkének megjelenése után jött az autó Amin Ashooryért. A jelenet kísértetiesen emlékeztet az ötvenes évek Magyarországára, csakhogy ez Teheránban történt 2009 júniusában, néhány nappal az iráni választások előtt. A Magyarországon egy éve menekültstátuszt kapott 31 éves iráni férfival Budapesten beszélgetünk otthonában, egy belvárosi bérház földszinti lakásában. Órákon át meséli elmúlt másfél évének kalandos és veszélyes helyzetektől sem mentes történetét.

2009. június 12-én elnökválasztásokat tartottak Iránban. A hivatalos bejelentés szerint a választásokat a hivatalban lévő konzervatív Máhmúd Ahmadinezsad nyerte, kihívója, a reformpárti Mir Hoszein Múszavi és hívei viszont azt állították, hogy meghamisították az eredményeket.

Ebben a politikai közegben, a választások előtti hetekben jelent meg Ashoory három cikke egy ellenzéki lapban. Nem volt újságíró, egy iráni székhelyű nemzetközi cég régiós menedzsere volt Dubajban, az újságírásba egy véletlen sodorta. "Sosem politizáltam, inkább a sport érdekelt. Az iráni nemzeti válogatottban vízilabdáztam. Dubajban, egy amerikai egyetemen közgazdaságtant és bizniszt tanultam; egyáltalán nem foglalkoztam a politikával. Anyagi biztonság vett körül, Dubajban és Iránban is volt lakásom. Aztán nem tudom, mi történt, hirtelen egy cunami söpörte el az addigi életem" - mondja. A falat egy iráni zászló díszíti; Ashoory egy nagykövetségen tartott megmozdulás előtt vett egy magyar zászlót, megfordította, és a közepébe hímeztette az IRAN szót. Az életében bekövetkezett cunamit egy beszélgetés váltotta ki: hónapokkal a választások előtt Dubajból hazalátogatott Teheránba, ahol korábbi gimnáziumi osztálytársaival találkozott, és elmesélte nekik, hogy munkája közben rájött egy korrupciós ügyre, amely a hivatalban lévő elnök, Máhmúd Ahmadinezsad testvéréhez köthető. Amin Ashoory munkahelye acéltermékeket szállított főleg Afganisztánba és Irakba. A korrupciós ügy szerinte az iráni-iraki határnál történt. 

Elmondása szerint visszafogott hangnemben írta a cikkeket arról, mi folyik az acélexportüzletben. Az elnök testvérének a nevét nem említette meg, de több olyan ember neve szerepelt az írásokban, akik kapcsolatban álltak vele. Szerinte bármely iráni embernek, aki tud olvasni a sorok között, világossá vált, hogy az elnök családjának korrupciós ügyéről van szó. A harmadik cikk megjelenésekor még Dubajban volt, ám nem sokkal később hazautazott, hogy meglátogassa a családját."Valami már a teheráni reptéren gyanús volt: jóval hosszabb ideig nézegették az útlevelemet, mint másokét, aztán néhány perc múlva visszajöttek, hogy minden rendben, mehetek" - emlékezett vissza. Két nappal később egy szupermarketből lépett ki, és apja étterme felé indult, amikor egy autóból megszólították, hogy ismer-e egy bizonyos címet. "Amikor közelebb hajoltam, megfogtak, és az ablakon át berántottak a kocsiba, a sofőr pedig elhajtott. Ez tavaly június elsején vagy másodikán történt, két héttel a választások előtt" - mondja. Az autó egy börtönbe szállította. "Elvittek egy helyre, ahol beraktak egy cellába, és kb. három napig senki nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán megkezdődött a kivizsgálás, és pár nap múlva már a bíróság előtt álltam. Kétszázezer dollárnak (kb. 42 millió forint) megfelelő óvadék fejében szabadon engedtek" - mondja egy szuszra, hozzátéve, hogy szabadulásáért letétbe kellett tennie teheráni lakását. Azt mondja, nem szívesen beszél erről a tíz-tizenkét napról, ami eddigi élete legszörnyűbb időszaka volt. Csak néhány óvatos faggatózásra árulja el, hogy csak minimális fizikai kínzásnak tették ki, viszont erős pszichológiai nyomást kellett elviselnie. Minden alkalommal például, amikor elhagyta a cellát, kendővel kötötték be a szemét, és csak annyit hallott, hogy embereket bántalmaztak előtte. Azt állítja, az élmény leginkább ahhoz hasonlítható, amiket a sztálini diktatúráról lehet olvasni. A választások idején még börtönben volt, így nem tudott szavazni. Amikor szabadult, Teheránban már nagyban folytak a zavargások. "Szerintem azért engedtek szabadon, mert kellett a hely a súlyos eseteknek, akiket az utcákon tartóztattak le." Szabadulása után két napot kórházban töltött az elszenvedett pszichés és a kevés testi kínzás miatt, de hamarosan az is megtelt a demonstrációkban megsebesült emberekkel, úgyhogy hazaengedték. Aznap este éppen egy szomszédjánál volt, akinek a testvérét szintén politikai okok miatt börtönözték be. A férfi éppen nyugtatgatta, hogy idővel elfelejti majd a vele történteket, amikor az anyját és a bátyját hallotta egy idegennel beszélni a lépcsőházban. Az idegen róla érdeklődött, ezért gyorsan magára zárta a szomszéd lakásának ajtaját. Mint utóbb megtudta, tudomást szereztek az e-mailről, ezért jelentek meg nála a titkosszolgálat civil ruhás emberei. "Mindent elvittek, amit csak a szobámban találtak: a laptopomat, az irataimat, a személyi igazolványomat, a bankkártyámat, mindent" - mondja. Ezután döntött úgy a családjával, hogy jobb, ha elhagyja az országot. Két-három órával később kisurrant a házból, és egy hétig a nagybátyjánál bujkált. A család felvette a kapcsolatot egy embercsempész csoporttal, kifizetett nekik 18 000 dollárt (kb. 3,8 millió forint). Július elején egy barátja elvitte az iráni-török határra, ahol az embercsempész-hálózat első tagjával találkozott. Valamivel éjfél után kezdtek el gyalogolni Törökország felé. Felmásztak a határsávban lévő hegyre, és amikor öt órával később felértek, a férfi egy üveg vízzel és néhány keksszel magára hagyta. "Várj itt, fél óra múlva érted fognak jönni" - mondta neki itt az iráni kísérő. Amin Ashoory két szikla között töltötte a hajnalt. Két csomag cigaretta volt lerakva mellé, amiből arra következtetett, hogy a csempészek átadás-átvételi pontján várakozik. Aztán órákkal később megérkezett egy lovas férfi, aki magával vitte a cigarettával együtt. Elgyalogoltak az első török faluba, onnan egy kisvárosba, ahonnan hamis útlevelével Isztambulba buszozott. Az indulás után öt nappal megérkezett a török nagyvárosba, ahol nem tudta, hogy 25 napot fog dekkolni. "Szerencsére beszélek törökül is, így meg tudtam értetni magam. Az eredeti terv az volt, hogy meg sem állok Angliáig" - mondja. Isztambul egy lepusztult kerületében várakozott egy kis lakásban, ahonnan nem mozdulhatott ki, végül 25 nap múlva jött a fordulat: hajnali 5 körül elindultak, két arab férfival együtt egy kamiongarázsba vitték őket, ahol állt ugyan egy török rendőrautó is, de amikor ezt szóvá tette, a csempészek megnyugtatóan legyintettek. Az egyik kamion kockákba rendezett textiláruval volt megrakva, a belsejében egy akkora üreg volt kialakítva, amiben a három férfi éppen el tudott helyezkedni. Ismét csak egy üveg vízzel és néhány keksszel voltak felszerelve. Mivel várhatóan 2-3 napot is a kamionban kellett maradniuk, az embercsempészek megkérték őket, hogy ne nagyon egyenek. Altatókat és egy-egy nagy üveget kaptak szükségleteik elvégzésére. A lelkükre kötötték, hogy amikor a kamion áll, meg se rezzenjenek. Így is történt: mivel arabul is beszél, eleinte váltott pár szót két útitársával, aztán a teljes utat végigaludta. A terv az volt, hogy Magyarországig hozza őket a kamion, ahonnan kocsikkal mennek tovább. "Amikor felébredtem, világos volt, a kamion állt, és az emberek kint olyan nyelven beszélgettek, amit egyáltalán nem értettem. Gondoltam, ha Bulgáriában vagy Horvátországban lennénk, akkor valami szláv nyelv lenne, de ez nem az volt" - mondja. Aztán továbbgurultak; és amikor beesteledett, a kamion megállt. Kinyitották a hátsó ajtót, egy autó várakozott ott, amely magával vitte az arabokat, Amin Ashoory ekkor már több mint egy hónapja menekült, fájt a válla, elege volt. Megtudta, hogy Magyarországon vannak: "Biztonságos ez az ország?" - kérdezte, mire mondták neki, hogy igen, EU-tagállam, ahonnan nincsenek határok Angliáig. Az embercsempészek nem szívesen engedték el, de kisebb veszekedés után kötélnek álltak. "Csak később tudtam meg, hogy a második autó, ami vitt volna tovább Londonba, késett. Végül miután meggyőztem őket, elvittek egy városba, és kiraktak egy McDonald's-nál, mint kiderült, Békéscsaba belvárosában". Mielőtt elváltak egymástól, az embercsempészek a kezébe nyomták egy cigisdoboz papírját, amire a TÁBOR szó volt írva. Mondták, hogy mutassa meg a taxisnak, aki tudni fogja, hova kell vinnie. Az Isztambulban megígért 500 euró helyett 150-et adtak neki, de már nem volt kedve vitatkozni velük. A taxis nem tudott angolul, és sokáig az sem esett le neki, milyen tábor a cím, aztán beugrott neki, hogy a menekülttáborról lehet szó, és lerakta a kapunál. Tizenöt napot töltött Amin Ashoory Békéscsabán, és még egyszer ugyanennyit a debreceni táborban. Az út során először Békéscsabán tudott beszélni a családjával: kapott egy SIM-kátyát, felhívta az egyik barátját, akinek megadta a telefonszámát, a család pedig visszahívta. Ekkor tudta meg, hogy nem sokkal az után, hogy elhagyta Iránt, a bátyját három napra letartóztatták. Róla faggatták, de amikor egyértelművé vált számukra, hogy elhagyta az országot, elengedték. Debrecenből mihamarabb tovább akart állni: "Írtam egy levelet a tábor vezetőinek, hogy nem érdekel, mi fog történni, a tábor szörnyű helyzetére való tekintettel hagyjanak elmenni" - mondta. Amint megérkeztek a dokumentumai Békéscsabáról, megkapta az engedélyt, és 2009 szeptember elején elhagyhatta a debreceni tábort. Családja küldött neki pénzt, amit Budapestre érve fel tudott venni, és a csempészektől kapott 150 euróból is maradt valamennyi. Tavaly októberben születésnapja után egy nappal volt a második interjúja a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál, aztán még egy, és december közepén megkapta a politikaimenekült-státuszt (az ezzel járó havi pénzösszegről, mint mondja, egy idő után lemondott). Most szinte minden olyan joggal rendelkezik, mint egy magyar állampolgár.

„A koszovói albánok soha nem érezték otthon magukat a titói Jugoszláviában, a vádak szerint azért nem, mert ez a nép képtelen bármely más néppel együtt élni. Már az apám is máshol szeretett volna élni, szinte belénk nevelte a szabadság, a szebb világ és a dolce vita iránti szomjúságot” – meséli a történetét Joci, az albán pék. Mint mondja, a fokozatosan adagolt, de egyre elviselhetetlenebb szerb nacionalizmus aztán végleg szembefordította a koszovói albánokat a szétesőfélben lévő államszövetséggel. Az albánok válaszul hosszú évtizedekig tartó, nagyon tudatos stratégiával vették meg maguknak Koszovót. Szó szerint, hiszen a sok százezer, Nyugat-Európában dolgozó koszovói albán vendégmunkás fizetése jelentős részét kötelező adóként befizette egy nemzeti alapba, amiből felvásárolták a szerbek eladó földjeit és házait, így egyre több településen etnikai fölénybe kerültek. Ugyanebből a pénzből a jugoszláv törvényeken kívül álló párhuzamos oktatási rendszert is kiépítették, az úgynevezett „repülő iskolákat”, ahol albánul tanultak, és egy új történelmi fordulatra készítették fel a gyerekeket, amikor önálló ország lesz Koszovó. 
A szabadság tényleg beköszöntött, de a várva várt jólét nem, Koszovóban megélni ma is nagyon nehéz, a külföldi segítség pedig nagyon kevés. A férfi személyes tapasztalatai alapján fogalmazza meg a véleményét a menekülthullámmal kapcsolatban: messze nincs még vége, hiszen minden család igyekszik kijuttatni a tagjait Európába, mert úgy érzik, Koszovóba nem mostanában fog beköszönteni a jólét. Jóci hangsúlyozza: az albánok legfőbb intézménye a család, a klán, ahol minden testvér felelős a másikért, legyen az a világ bármely országában.

Hakeem Aderemi Babaola harmincéves, Nigériából jött. 1990 júliusa óta él Magyarországon. Krupié egy kaszinóban, igazolt jövedelme bruttó 15 000 forint, plusz 3000 forint étkezési hozzájárulás. Elmondása szerint hamarosan jóval többet fog keresni. A feleségének, Mónikának az első házasságából három gyereke van, kettő közülük a nagymamánál lakik, a nagymama férjének a lakásában. Az idegenrendészeti hatóság ezt tudomásul veszi, de figyelembe nem. „A közjegyzői okiratban megjelölt 61 négyzetméteres, másfél szobás lakás nem alkalmas többgenerációs család elhelyezésére, a család együttélésére. Az a tény, hogy a szülő és a kérelmező feleségének kiskorú gyermekei a lakásból ideiglenesen más lakcímre költöztek, a bevándorolni szándékozó esetében nem méltányolható körülmény.”

„A férjem nővére Amerikában él – meséli Mónika. – A rendőrségen, az Izabella utcában azt mondja nekem G.-né, mit akar maga ettől a férfitól, ez ki fog menni Amerikába. Azt hiszi, szerelemből vette el magát a három gyerekével? Na, erre én is kivertem a balhét. Aztán egyszer csak jött két fiatalember. Azt mondták, az idegenrendészettől vannak, de nem beszéltek egy szót se angolul. Belenéztek a szekrényekbe, kérdezték, hol a férjem fogkeféje. Megmutattam, erre bólogattak, elmentek.”

„Szeptember végén jár le a tartózkodási engedélyem – mondja Hakeem. – Tavaly, mielőtt lejárt, bementem hosszabbítani. Azt mondták, jöjjek másnap reggel, ki vagyok utasítva, addig visznek Kerepestarcsára.”

„Na, erre bementem én is – folytatja Mónika –, mondtam, hogy megyek én is vele, aztán toloncoljanak ki, viszem a három gyereket Nigériába. Erre azt mondta G.-né, ha lenne egy közös gyerekünk, könnyebben megkapná a férjem a letelepedést. Legközelebb azt mondtam neki, hogy terhes vagyok. Erre teljesen megrémült, és elkezdett kiabálni, hogy én nem adtam magának semmiféle tanácsot, érti…”

Néhány hete még jóval többen voltak, a terepet jól ismerő városiak szerint ősszel és télen előfordult, hogy akár 200 ember is meghúzta itt magát. A különböző csoportok konfliktusai, és még inkább a szerbiai rendőrök sorozatos razziái miatt azonban sokan elmentek vagy hazaindultak, és jelenleg az erdőben mintegy 50, többségében pakisztáni menekült maradt csak.

Magyarország légvonalban tíz kilométer sincs, de a Schengen-zóna hermetikusan lezárt külső határán nekik szinte lehetetlen átjutni. Az egyik pakisztáni kézzel lábbal magyarázza, hogy Magyarországról visszatoloncolták Szerbiába, utána a szerb rendőrök tovább vitték őket
Macedóniába, Macedóniából meg visszaszöktek ide.

Az emberek kivert kutyaként, apró csoportokban próbálják elűzni az unalmukat. Üldögélnek, beszélgetnek, sétálnak. Máshol is leülnek, leveleket tépkednek, nézik az eget, a földet, bármit, csak legyen valami. Az egyik pakisztáni fixírozva néz: próbálom állni a pillantását, aztán egy évnek tűnő perc után feladom.

Pénzük nincs, a ruháján kívül a legtöbbnek semmije sem maradt. Vízért a közeli temetőbe járnak, többen hónapok óta csak mosakodva tudtak fürdeni, enni, ha a pénzük végképp elfogyott, a városban dolgozó jótékonysági szervezetektől kapnak, például a pékek előző napi maradékait, amit aztán tejfölbe tunkolnak.

Láthatóan nagyon tartanak az idegenektől; minden fehérbőrűben a rendőrség spiclijeit látják. Különösen május eleje óta, amikor a rendőrök mindenkit elvittek, mert az erdőben megöltek valakit. A tettest állítólag elkapták. A lesoványodott, egykedvű, de kiváncsi tekintetű 20-25 éves emberek erről nem beszélnek, a nevüket sem árulják el, és kifejezetten utálják, ha fényképezik őket.

Ami érthető, miután több  sajtótudósításból is utóbb problémák adódtak, amikor a fotókon nem takarták ki az arcokat. Igaz, akik most a fülledt szélviharban dülöngélő fák tövében napoznak, nem ugyanazok, mint akik pár hónapja laktak itt, ezeket a történeteket mégis mind ismerik.

Az út Pakisztánból idáig 3-6 ezer euróba került – ennyit fizettek az embercsempészeknek, hogy teherautókba rejtve elhozzák őket. A tehetősebbeknek a továbbútra is volt pénze, akik eddig jöttek, azok számítanak a menekültek legalsó kasztjának. Azt mondták nekik, hogy itt könnyű lesz átszökni – hát nem az.

Most szeretnének találni valakit, aki megmutatja az utat a zöldhatáron Magyarországra, hogy onnan aztán továbbutazhassanak álmaik földjére. A magyar idegenrendészetet viszont elkerülnék, mert ha valakit nem dobnak vissza, őrizetbe kerülhet, majd megkezdődik a menekültkérelme elbírálása.

Márpedig ha valakinek Magyarország kezdi el vizsgálni a menedékkérelmét, az tőlünk nyugatabbra már soha nem kaphat menekültstátuszt. Ezért a cél az átszökés, majd a menekülés nyugatra.

 A többségük feltehetően gazdasági migráns, de valószínű, hogy akadnak köztük olyanok, akik tényleg a tálibok, a törzsi összetűzések, az amerikai robotrepülők szűnni nem akaró támadásai, vagy más okok miatt kényszerültek elmenekülni.

No terrorist, no terrorist! kiabálják többen is, jelezve, micsoda félreértés őket potenciális tömeggyilkosnak nézni. Muslim? - kérdezik hirtelen páran, rám mutogatva. Rázom a fejem. Christian (keresztény)! – ragyognak fel, én meg inkább rájuk hagyom, mert érzem, ezt most nem fogom tudni elmagyarázni. Az egyik pakisztáni valahogy kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy azt szeretné, ha megmutatnám az ösvényt Magyarországra. Rázom a fejem, próbálok mosolyogni, nem mosolyognak vissza. Egyre többen, egyre erőteljesebben bólogatnak, próbálom elmondani, hogy fogalmam sincs. Aztán egyszer csak leesik: pontosan tudják, hogy nem én vagyok az emberük, csak jól esik pár percig eljátszani a gondolattal.

A MAGYAR HELSINKI BIZOTTSÁG ÜDVÖZLI, HOGY A BEVÁNDORLÁSI ÉS ÁLLAMPOLGÁRSÁGI HIVATAL 2011. JÚNIUS 3-ÁN ÚGY DÖNTÖTT, TÖRLI A KÉT MAGYAR ÁLLAMPOLGÁR GYERMEKÉVEL ÉS MAGYAR FELESÉGÉVEL BOLDOG CSALÁDBAN ÉLŐ SZENEGÁLI ÉDESAPA, BOUBA KIUTASÍTÁSÁT.

Bouba nyolc évvel ezelőtt hagyta el Szenegált az ott máig is dúló véres törzsi konfliktus miatt, amelyben egész családját elveszítette. Bouba fenyegetettsége miatt lehetőséget kapott rá, hogy úgynevezett „befogadottként” Magyarországon maradjon, munkát szerzett, és időközben megismerkedett gyermekei édesanyjával, Ágnessel.

A családot és Boubát ezért sokként érte a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal kiutasító döntése, amely szétválasztotta volna a családot és egyúttal könnyen a kétgyermekes családapa életébe kerülhetett volna. A több mint egy évig tartó jogi eljárás eredetileg azért indul meg, mert a Hivatal rossz címre postázott egy határozatot, majd ezt követően Boubát kiutasította egy olyan jogszabály alapján, amelyet az esetében nem is lehetett volna alkalmazni. A Fővárosi Bíróság eljáró tanácsa ebben sajnos semmi kivetnivalót nem talált.

„A Bevándorlási Hivatal korábbi határozatát felülvizsgálva ma végül törölte a kiutasítást valamint a beutazási és tartózkodási tilalmat. A mai döntés nem csak jogszerű, de humánus is, ennek egyenes következménye csak az lehet, hogy a családfő megkapja tartózkodási engedélyét.” – nyilatkozta dr. Pohárnok Barbara, ügyvéd.

A Helsinki Bizottság reméli, hogy a döntés a hasonló helyzetű családok esetén példaként szolgál a jövőben.

A szíriai Rakan Ghaleb Hussein tavaly márciusban indult el török határ melletti lakóhelyéről Európa felé. A menekültekkel kapcsolatos sztereotípiákkal ellentétben nem gazdasági motivációi voltak: akkor döntött az indulás mellett, amikor tömeges letartóztatásokat kezdett az Aszad-rezsim. Úgy érezte, hogy ha bebörtönzik, sosem láthatja viszont a családját; ha viszont elindul, lesz lehetősége kimenteni őket a polgárháború mélyéből.

Felesége, édesanyja és öt gyermeke mellett jól menő tej- és joghurtüzemet hagyott hátra, Irakba és Jordániába is exportálták termékeiket. A cégvezetés mellett tanítóként dolgozó férfi Törökországon, Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül, embercsempészek segítségével jutott el Magyarországra, ahol idén februárban kapta meg a menekültstátuszt.

Mousa Fady 2013 elején hasonló útvonalon keresztül érkezett Magyarországra. Feleségével és két gyermekével Damaszkuszban éltek a polgárháború elején. „Megvolt mindenünk, ami a méltó élethez kell” – emlékezik vissza. A hazájában mérnökként dolgozó Fady elmondása szerint lakóhelyük környékét az ellenzékiek foglalták el, a környező utcák csatatérré változtak, folyamatosan veszélyben volt az életük. Házuk lerombolása után kétszer költöztek, de sehol nem érezték magukat biztonságban, ezért végül eladta az autóját és az így megszerzett pénzből útnak indult nővéreihez, akik Svédországban élnek. Fady 2013 decemberében kapta meg a menekültstátuszt Magyarországon, majd rögtön elkezdte a családegyesítési eljárást. „Mikor megkaptam a státuszt, telve voltam reménnyel, de nagyot kellett csalódnom” – meséli Fady a Blaha Lujza téri McDonald's hátsó traktusában. Tolmácson keresztül beszélgetünk, de hangján így is átüt az elkeseredettség. Több mint egy éve van távol a családjától. „Azt szeretném, hogy a gyerekeim olyan helyen nőhessenek fel, ahol nyugodtan játszhatnak a játszótéren és nem kell félniük a bombáktól és a tankoktól” – ismétli el többször. Fady családjának kérelmét első fokon elfogadta a BÁH idén februárban, másodfokon azonban új eljárást rendeltek el. Az ok ekkor nem az útlevél-probléma volt, hanem az, hogy nem látták megfelelően bizonyítottnak a rokonsági kapcsolatot. A következő eljárásban ezt már rendben találták: ekkor a szíriai palesztin útlevél miatt utasították vissza a kérelmet.

Rakan homlokán még mélyebb barázdák húzódnak, mint a negyvenéves kora ellenére teljesen ősz Fadyén. Menekültügyi eljárása végén, a státusz megszerzése előtt egy héttel Rakan értesült arról, hogy felesége és édesanyja életét vesztette a kormányerők egyik bombázása során.„Szíria mára ennek az évszázadnak a nagy tragédiájává vált – egy szégyenteljes humanitárius katasztrófa olyan mennyiségű szenvedéssel és olyan nagyszámú ember földönfutóvá válásával, amilyenre nincs példa a közelmúlt történelmében” – fogalmazott António Guterres, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa. „Az egyetlen vigasztaló dolog az az emberség, amellyel a szomszédos országok fogadják ezt tengernyi menekültet, és amellyel megmentik az életüket” – tette hozzá. Ez az emberség azonban hatalmas terhet ró az érintett országok – Törökország, Jordánia, Irak, Libanon – infrastruktúrájára, gazdaságára és társadalmára, a szíriai menekültek több mint 97 százaléka ugyanis itt talált menedékre.

- 2007-ben embercsempészek hoztak Magyarországra, azzal, hogy ez már egy európai ország, ahol biztonságban vagyok - mondja a Menedék irodájában Ahmed Awil Mwse. - Négyen érkeztünk Budapestre, egyikünknek a megérkezéskor nyoma veszett. Voltam a békéscsabai és a bicskei táborban, azután Norvégiába mentem. Hat hónapot töltöttem ott élő honfitársaim között. Azután ujjlenyomatot vettek tőlem és már küldtek is vissza Budapestre. Most nincs semmim, két és fél év után mindent kezdhetek elölről. Bile Yousuf Burale évek óta nem látta négy gyermekét, a családegyesítés viszont akkor is hosszú folyamat, ha minden papír rendben lenne, hiszen Szomáliában gyakorlatilag nem működik az állam, nincs is olyan hatóság, amelynek útlevelét vagy vízumát európai ország elfogadná. A legközelebbi magyar külképviselet, amely az ügyintézésben esetleg segíthetne, Kenyában található. De Bile Yousuf Burale családegyesítési ügyében még a papírok sincsenek rendben, hiszen a férfinak sem lakhelye, sem jövedelme. Ráadásul angolul is nehezen érteti meg magát, olyan embert pedig, aki a szomáli nyelvet beszéli, Budapesten csak a saját honfitársai között talált eddig. Szilveszter éjjelén Gyulavárinál két afgán család (öt gyermekkel), Dombiratosnál pedig három szomáliai (egy asszony a két fiával) lépett be a zöldhatáron s igyekezett az ország belsejébe jutni, amikor a határőrök elfogták őket – tájékoztatta kedden az MTI-t az Orosházi Határőr Igazgatóság. (…) Szilveszter éjjelén Dombiratosról is hírt kaptak az orosházi igazgatóság határőrei, hogy az ott élők gyanús mozgást tapasztaltak. A békési faluban kiderült, hogy a három, feltehetőleg afrikai illetékesség? ismeretlen fölszállt a megyeszékhelyre tartó buszra. A járőr a kocsi után eredt, s azt megelőzve Kétegyházán leszállították az autóbuszról a három külföldit, akikről kiderült, hogy szomáliaiak. A negyvenéves asszony s két (húsz- és tizenhat éves) fia a határőröknek elmondta, hogy otthon a család többi tagját megölték, ezért menekültek el hazájukból. Szomáliából két hete Jugoszláviába utaztak, ahonnan egy arab férfi segítségével kerültek Magyarországra. Hogy miként jutottak át a határon, arról nem tudtak beszámolni. A szomáliai asszony és két fia a bicskei befogadó-állomásra került.

Több mint 824 ezer ember kényszerült otthonát elhagyni Ukrajnában az év eleje óta tartó konfliktus miatt – közölte pénteken az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR).

Több mint 430 ezer ember belső menekültté vált, 387 ezren Oroszországba menekültek, 6600 ember az Európai Unióban, 581 pedig Fehéroroszországban kért menedéket.

Szeptember 2-án az UNHCR jelezte, hogy az ukrajnai konfliktusnak több mint félmillió menekültje van, ebből 260 ezren az országon belül, 260 ezren pedig külföldön kerestek menedéket.

„Az UNHCR azon dolgozik, hogyan lehet segítséget nyújtani a legkiszolgáltatottabbaknak az első tél közeledtével” – hangoztatta az ENSZ-ügynökség.

Az ország keleti részében dúló szüntelen harcok, amelyek következtében összeomlottak az alapvető szolgáltatások, egyre több embert késztetnek otthonuk elhagyására az UNHCR szerint. Az ukrajnai belső menekültek közel 95 százaléka az ország keleti részéből származik.

Az UNHCR szerint rendkívül nagy szükség van humanitárius segítségre Doneck, Harkiv és Kijev megyékben.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által meghirdetett 1 tárgy képei és történetei megtekinthetőek az alábbi linken: 

http://hvg.hu/nagyitas/20130617_UNHCR__Nagyitasfotogaleria/ 

A Hősök tere projekt nemrég indult el hazánkban, talán hallottatok is róla valamely médián keresztül. 

Ahogy hallottam a projektről, megfogalmazódott bennem, hogy csatlakozni kell, és minél szélesebb körben terjeszteni. Meséltem róla a fiúknak is, és kértem őket, hogy próbáljanak meg ők is minél többször jót tenni idegeneknek, ha a helyzet úgy hozza. Járjanak nyitott szemmel, és vegyék észre, ha valaki éppen az ő segítségükre szorul, és ne menjenek el mellettük segítségnyújtás nélkül, "vakon". 

Egy este körbe ültünk és mindenki elmesélhette, mit tett. Örömmel hallgattam a történeteiket, lélekemelő pillanat volt. 

A programról részletesebben a honlapon lehet tájékozódni.

http://www.hosoktere.org/ 

"Sokan szeretnének jót tenni, de gyakran egyszerűen nem tudják, hogyan.

Van, aki csak nem elég magabiztos, nehezen tudja legyőzni a közönyt, a megfelelési kényszert vagy az apátiát. Mások, akik készek lennének megváltoztatni a világukat, sokszor szembesülnek megfélemlítéssel vagy erőszakkal. Bizonyított, ha valaki rendszeresen azt tapasztalja, hogy nem múlik rajta semmi, hogy tettei hatástalanok a környezetére, akkor passzívvá válik, nem kezdeményez.

Magyarországon gyakran halljuk, vagy akár mondjuk magunkról, hogy ez egy pesszimista ország. Borúlátók, szorongók vagyunk, és ami a legrosszabb, egyre közönyösebbek, nemcsak a közéletben, hanem a hétköznapokban is. Tény, hogy a politikába és az intézményekbe vetett bizalom nálunk nagyon alacsony. A lakosság70%-a semmilyen politikai tevékenységet sem folytat, 80%-a semmilyen civil szervezethez nem kötődik. Erősen jellemez minket az individualizmus és bizonytalanságkerülés, ez utóbbi arra vonatkozik, hogy mennyire félünk az újtól és a változásoktól.

Az emberek 46%-a úgy érzi, nem tudja befolyásolni mindennapi dolgait, 54% alig tud eligazodni az életben, 21% nem leli örömét a munkájában, 91% szerint a törvénysértők elkerülik a büntetést, 77% szerint aki vinni akarja valamire, rákényszerül, hogy egyes szabályokat áthágjon, 84% szerint senki sem törődik a másik emberrel. Ijesztő kép ez. Természetesen vannak olyan jellemzők ezek között, amelyek a kultúránkhoz kötődnek, de az, hogy bizonyos helyzetekre hogyan reagálunk, mutatunk-e törődést mások iránt, inkább magától a helyzettől függ, mintsem attól, hol történnek meg velünk a dolgok."