Néhány hete még jóval többen voltak, a terepet jól ismerő városiak szerint ősszel és télen előfordult, hogy akár 200 ember is meghúzta itt magát. A különböző csoportok konfliktusai, és még inkább a szerbiai rendőrök sorozatos razziái miatt azonban sokan elmentek vagy hazaindultak, és jelenleg az erdőben mintegy 50, többségében pakisztáni menekült maradt csak.

Magyarország légvonalban tíz kilométer sincs, de a Schengen-zóna hermetikusan lezárt külső határán nekik szinte lehetetlen átjutni. Az egyik pakisztáni kézzel lábbal magyarázza, hogy Magyarországról visszatoloncolták Szerbiába, utána a szerb rendőrök tovább vitték őket
Macedóniába, Macedóniából meg visszaszöktek ide.

Az emberek kivert kutyaként, apró csoportokban próbálják elűzni az unalmukat. Üldögélnek, beszélgetnek, sétálnak. Máshol is leülnek, leveleket tépkednek, nézik az eget, a földet, bármit, csak legyen valami. Az egyik pakisztáni fixírozva néz: próbálom állni a pillantását, aztán egy évnek tűnő perc után feladom.

Pénzük nincs, a ruháján kívül a legtöbbnek semmije sem maradt. Vízért a közeli temetőbe járnak, többen hónapok óta csak mosakodva tudtak fürdeni, enni, ha a pénzük végképp elfogyott, a városban dolgozó jótékonysági szervezetektől kapnak, például a pékek előző napi maradékait, amit aztán tejfölbe tunkolnak.

Láthatóan nagyon tartanak az idegenektől; minden fehérbőrűben a rendőrség spiclijeit látják. Különösen május eleje óta, amikor a rendőrök mindenkit elvittek, mert az erdőben megöltek valakit. A tettest állítólag elkapták. A lesoványodott, egykedvű, de kiváncsi tekintetű 20-25 éves emberek erről nem beszélnek, a nevüket sem árulják el, és kifejezetten utálják, ha fényképezik őket.

Ami érthető, miután több  sajtótudósításból is utóbb problémák adódtak, amikor a fotókon nem takarták ki az arcokat. Igaz, akik most a fülledt szélviharban dülöngélő fák tövében napoznak, nem ugyanazok, mint akik pár hónapja laktak itt, ezeket a történeteket mégis mind ismerik.

Az út Pakisztánból idáig 3-6 ezer euróba került – ennyit fizettek az embercsempészeknek, hogy teherautókba rejtve elhozzák őket. A tehetősebbeknek a továbbútra is volt pénze, akik eddig jöttek, azok számítanak a menekültek legalsó kasztjának. Azt mondták nekik, hogy itt könnyű lesz átszökni – hát nem az.

Most szeretnének találni valakit, aki megmutatja az utat a zöldhatáron Magyarországra, hogy onnan aztán továbbutazhassanak álmaik földjére. A magyar idegenrendészetet viszont elkerülnék, mert ha valakit nem dobnak vissza, őrizetbe kerülhet, majd megkezdődik a menekültkérelme elbírálása.

Márpedig ha valakinek Magyarország kezdi el vizsgálni a menedékkérelmét, az tőlünk nyugatabbra már soha nem kaphat menekültstátuszt. Ezért a cél az átszökés, majd a menekülés nyugatra.

 A többségük feltehetően gazdasági migráns, de valószínű, hogy akadnak köztük olyanok, akik tényleg a tálibok, a törzsi összetűzések, az amerikai robotrepülők szűnni nem akaró támadásai, vagy más okok miatt kényszerültek elmenekülni.

No terrorist, no terrorist! kiabálják többen is, jelezve, micsoda félreértés őket potenciális tömeggyilkosnak nézni. Muslim? - kérdezik hirtelen páran, rám mutogatva. Rázom a fejem. Christian (keresztény)! – ragyognak fel, én meg inkább rájuk hagyom, mert érzem, ezt most nem fogom tudni elmagyarázni. Az egyik pakisztáni valahogy kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy azt szeretné, ha megmutatnám az ösvényt Magyarországra. Rázom a fejem, próbálok mosolyogni, nem mosolyognak vissza. Egyre többen, egyre erőteljesebben bólogatnak, próbálom elmondani, hogy fogalmam sincs. Aztán egyszer csak leesik: pontosan tudják, hogy nem én vagyok az emberük, csak jól esik pár percig eljátszani a gondolattal.