„A koszovói albánok soha nem érezték otthon magukat a titói Jugoszláviában, a vádak szerint azért nem, mert ez a nép képtelen bármely más néppel együtt élni. Már az apám is máshol szeretett volna élni, szinte belénk nevelte a szabadság, a szebb világ és a dolce vita iránti szomjúságot” – meséli a történetét Joci, az albán pék. Mint mondja, a fokozatosan adagolt, de egyre elviselhetetlenebb szerb nacionalizmus aztán végleg szembefordította a koszovói albánokat a szétesőfélben lévő államszövetséggel. Az albánok válaszul hosszú évtizedekig tartó, nagyon tudatos stratégiával vették meg maguknak Koszovót. Szó szerint, hiszen a sok százezer, Nyugat-Európában dolgozó koszovói albán vendégmunkás fizetése jelentős részét kötelező adóként befizette egy nemzeti alapba, amiből felvásárolták a szerbek eladó földjeit és házait, így egyre több településen etnikai fölénybe kerültek. Ugyanebből a pénzből a jugoszláv törvényeken kívül álló párhuzamos oktatási rendszert is kiépítették, az úgynevezett „repülő iskolákat”, ahol albánul tanultak, és egy új történelmi fordulatra készítették fel a gyerekeket, amikor önálló ország lesz Koszovó. 
A szabadság tényleg beköszöntött, de a várva várt jólét nem, Koszovóban megélni ma is nagyon nehéz, a külföldi segítség pedig nagyon kevés. A férfi személyes tapasztalatai alapján fogalmazza meg a véleményét a menekülthullámmal kapcsolatban: messze nincs még vége, hiszen minden család igyekszik kijuttatni a tagjait Európába, mert úgy érzik, Koszovóba nem mostanában fog beköszönteni a jólét. Jóci hangsúlyozza: az albánok legfőbb intézménye a család, a klán, ahol minden testvér felelős a másikért, legyen az a világ bármely országában.