Harmadik újságcikkének megjelenése után jött az autó Amin Ashooryért. A jelenet kísértetiesen emlékeztet az ötvenes évek Magyarországára, csakhogy ez Teheránban történt 2009 júniusában, néhány nappal az iráni választások előtt. A Magyarországon egy éve menekültstátuszt kapott 31 éves iráni férfival Budapesten beszélgetünk otthonában, egy belvárosi bérház földszinti lakásában. Órákon át meséli elmúlt másfél évének kalandos és veszélyes helyzetektől sem mentes történetét.

2009. június 12-én elnökválasztásokat tartottak Iránban. A hivatalos bejelentés szerint a választásokat a hivatalban lévő konzervatív Máhmúd Ahmadinezsad nyerte, kihívója, a reformpárti Mir Hoszein Múszavi és hívei viszont azt állították, hogy meghamisították az eredményeket.

Ebben a politikai közegben, a választások előtti hetekben jelent meg Ashoory három cikke egy ellenzéki lapban. Nem volt újságíró, egy iráni székhelyű nemzetközi cég régiós menedzsere volt Dubajban, az újságírásba egy véletlen sodorta. "Sosem politizáltam, inkább a sport érdekelt. Az iráni nemzeti válogatottban vízilabdáztam. Dubajban, egy amerikai egyetemen közgazdaságtant és bizniszt tanultam; egyáltalán nem foglalkoztam a politikával. Anyagi biztonság vett körül, Dubajban és Iránban is volt lakásom. Aztán nem tudom, mi történt, hirtelen egy cunami söpörte el az addigi életem" - mondja. A falat egy iráni zászló díszíti; Ashoory egy nagykövetségen tartott megmozdulás előtt vett egy magyar zászlót, megfordította, és a közepébe hímeztette az IRAN szót. Az életében bekövetkezett cunamit egy beszélgetés váltotta ki: hónapokkal a választások előtt Dubajból hazalátogatott Teheránba, ahol korábbi gimnáziumi osztálytársaival találkozott, és elmesélte nekik, hogy munkája közben rájött egy korrupciós ügyre, amely a hivatalban lévő elnök, Máhmúd Ahmadinezsad testvéréhez köthető. Amin Ashoory munkahelye acéltermékeket szállított főleg Afganisztánba és Irakba. A korrupciós ügy szerinte az iráni-iraki határnál történt. 

Elmondása szerint visszafogott hangnemben írta a cikkeket arról, mi folyik az acélexportüzletben. Az elnök testvérének a nevét nem említette meg, de több olyan ember neve szerepelt az írásokban, akik kapcsolatban álltak vele. Szerinte bármely iráni embernek, aki tud olvasni a sorok között, világossá vált, hogy az elnök családjának korrupciós ügyéről van szó. A harmadik cikk megjelenésekor még Dubajban volt, ám nem sokkal később hazautazott, hogy meglátogassa a családját."Valami már a teheráni reptéren gyanús volt: jóval hosszabb ideig nézegették az útlevelemet, mint másokét, aztán néhány perc múlva visszajöttek, hogy minden rendben, mehetek" - emlékezett vissza. Két nappal később egy szupermarketből lépett ki, és apja étterme felé indult, amikor egy autóból megszólították, hogy ismer-e egy bizonyos címet. "Amikor közelebb hajoltam, megfogtak, és az ablakon át berántottak a kocsiba, a sofőr pedig elhajtott. Ez tavaly június elsején vagy másodikán történt, két héttel a választások előtt" - mondja. Az autó egy börtönbe szállította. "Elvittek egy helyre, ahol beraktak egy cellába, és kb. három napig senki nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán megkezdődött a kivizsgálás, és pár nap múlva már a bíróság előtt álltam. Kétszázezer dollárnak (kb. 42 millió forint) megfelelő óvadék fejében szabadon engedtek" - mondja egy szuszra, hozzátéve, hogy szabadulásáért letétbe kellett tennie teheráni lakását. Azt mondja, nem szívesen beszél erről a tíz-tizenkét napról, ami eddigi élete legszörnyűbb időszaka volt. Csak néhány óvatos faggatózásra árulja el, hogy csak minimális fizikai kínzásnak tették ki, viszont erős pszichológiai nyomást kellett elviselnie. Minden alkalommal például, amikor elhagyta a cellát, kendővel kötötték be a szemét, és csak annyit hallott, hogy embereket bántalmaztak előtte. Azt állítja, az élmény leginkább ahhoz hasonlítható, amiket a sztálini diktatúráról lehet olvasni. A választások idején még börtönben volt, így nem tudott szavazni. Amikor szabadult, Teheránban már nagyban folytak a zavargások. "Szerintem azért engedtek szabadon, mert kellett a hely a súlyos eseteknek, akiket az utcákon tartóztattak le." Szabadulása után két napot kórházban töltött az elszenvedett pszichés és a kevés testi kínzás miatt, de hamarosan az is megtelt a demonstrációkban megsebesült emberekkel, úgyhogy hazaengedték. Aznap este éppen egy szomszédjánál volt, akinek a testvérét szintén politikai okok miatt börtönözték be. A férfi éppen nyugtatgatta, hogy idővel elfelejti majd a vele történteket, amikor az anyját és a bátyját hallotta egy idegennel beszélni a lépcsőházban. Az idegen róla érdeklődött, ezért gyorsan magára zárta a szomszéd lakásának ajtaját. Mint utóbb megtudta, tudomást szereztek az e-mailről, ezért jelentek meg nála a titkosszolgálat civil ruhás emberei. "Mindent elvittek, amit csak a szobámban találtak: a laptopomat, az irataimat, a személyi igazolványomat, a bankkártyámat, mindent" - mondja. Ezután döntött úgy a családjával, hogy jobb, ha elhagyja az országot. Két-három órával később kisurrant a házból, és egy hétig a nagybátyjánál bujkált. A család felvette a kapcsolatot egy embercsempész csoporttal, kifizetett nekik 18 000 dollárt (kb. 3,8 millió forint). Július elején egy barátja elvitte az iráni-török határra, ahol az embercsempész-hálózat első tagjával találkozott. Valamivel éjfél után kezdtek el gyalogolni Törökország felé. Felmásztak a határsávban lévő hegyre, és amikor öt órával később felértek, a férfi egy üveg vízzel és néhány keksszel magára hagyta. "Várj itt, fél óra múlva érted fognak jönni" - mondta neki itt az iráni kísérő. Amin Ashoory két szikla között töltötte a hajnalt. Két csomag cigaretta volt lerakva mellé, amiből arra következtetett, hogy a csempészek átadás-átvételi pontján várakozik. Aztán órákkal később megérkezett egy lovas férfi, aki magával vitte a cigarettával együtt. Elgyalogoltak az első török faluba, onnan egy kisvárosba, ahonnan hamis útlevelével Isztambulba buszozott. Az indulás után öt nappal megérkezett a török nagyvárosba, ahol nem tudta, hogy 25 napot fog dekkolni. "Szerencsére beszélek törökül is, így meg tudtam értetni magam. Az eredeti terv az volt, hogy meg sem állok Angliáig" - mondja. Isztambul egy lepusztult kerületében várakozott egy kis lakásban, ahonnan nem mozdulhatott ki, végül 25 nap múlva jött a fordulat: hajnali 5 körül elindultak, két arab férfival együtt egy kamiongarázsba vitték őket, ahol állt ugyan egy török rendőrautó is, de amikor ezt szóvá tette, a csempészek megnyugtatóan legyintettek. Az egyik kamion kockákba rendezett textiláruval volt megrakva, a belsejében egy akkora üreg volt kialakítva, amiben a három férfi éppen el tudott helyezkedni. Ismét csak egy üveg vízzel és néhány keksszel voltak felszerelve. Mivel várhatóan 2-3 napot is a kamionban kellett maradniuk, az embercsempészek megkérték őket, hogy ne nagyon egyenek. Altatókat és egy-egy nagy üveget kaptak szükségleteik elvégzésére. A lelkükre kötötték, hogy amikor a kamion áll, meg se rezzenjenek. Így is történt: mivel arabul is beszél, eleinte váltott pár szót két útitársával, aztán a teljes utat végigaludta. A terv az volt, hogy Magyarországig hozza őket a kamion, ahonnan kocsikkal mennek tovább. "Amikor felébredtem, világos volt, a kamion állt, és az emberek kint olyan nyelven beszélgettek, amit egyáltalán nem értettem. Gondoltam, ha Bulgáriában vagy Horvátországban lennénk, akkor valami szláv nyelv lenne, de ez nem az volt" - mondja. Aztán továbbgurultak; és amikor beesteledett, a kamion megállt. Kinyitották a hátsó ajtót, egy autó várakozott ott, amely magával vitte az arabokat, Amin Ashoory ekkor már több mint egy hónapja menekült, fájt a válla, elege volt. Megtudta, hogy Magyarországon vannak: "Biztonságos ez az ország?" - kérdezte, mire mondták neki, hogy igen, EU-tagállam, ahonnan nincsenek határok Angliáig. Az embercsempészek nem szívesen engedték el, de kisebb veszekedés után kötélnek álltak. "Csak később tudtam meg, hogy a második autó, ami vitt volna tovább Londonba, késett. Végül miután meggyőztem őket, elvittek egy városba, és kiraktak egy McDonald's-nál, mint kiderült, Békéscsaba belvárosában". Mielőtt elváltak egymástól, az embercsempészek a kezébe nyomták egy cigisdoboz papírját, amire a TÁBOR szó volt írva. Mondták, hogy mutassa meg a taxisnak, aki tudni fogja, hova kell vinnie. Az Isztambulban megígért 500 euró helyett 150-et adtak neki, de már nem volt kedve vitatkozni velük. A taxis nem tudott angolul, és sokáig az sem esett le neki, milyen tábor a cím, aztán beugrott neki, hogy a menekülttáborról lehet szó, és lerakta a kapunál. Tizenöt napot töltött Amin Ashoory Békéscsabán, és még egyszer ugyanennyit a debreceni táborban. Az út során először Békéscsabán tudott beszélni a családjával: kapott egy SIM-kátyát, felhívta az egyik barátját, akinek megadta a telefonszámát, a család pedig visszahívta. Ekkor tudta meg, hogy nem sokkal az után, hogy elhagyta Iránt, a bátyját három napra letartóztatták. Róla faggatták, de amikor egyértelművé vált számukra, hogy elhagyta az országot, elengedték. Debrecenből mihamarabb tovább akart állni: "Írtam egy levelet a tábor vezetőinek, hogy nem érdekel, mi fog történni, a tábor szörnyű helyzetére való tekintettel hagyjanak elmenni" - mondta. Amint megérkeztek a dokumentumai Békéscsabáról, megkapta az engedélyt, és 2009 szeptember elején elhagyhatta a debreceni tábort. Családja küldött neki pénzt, amit Budapestre érve fel tudott venni, és a csempészektől kapott 150 euróból is maradt valamennyi. Tavaly októberben születésnapja után egy nappal volt a második interjúja a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál, aztán még egy, és december közepén megkapta a politikaimenekült-státuszt (az ezzel járó havi pénzösszegről, mint mondja, egy idő után lemondott). Most szinte minden olyan joggal rendelkezik, mint egy magyar állampolgár.